English 
Digitális nekromancia vagy kegyeletteljes emlékezés? Az MI és a családi emlékek
Előveszel egy százéves, megsárgult fotót a dédpapáról, akit sosem ismertél. Egy komoly, bajszos férfi néz vissza Rád a múltból. Pár kattintás egy online alkalmazásban, és a dédpapa a képen hirtelen pislog, elmosolyodik, és oldalra billenti a fejét...
A meghatottságtól könny szökik a szemedbe. Vagy inkább a hideg futkos a hátadon? A mesterséges intelligencia korában a családi emlékek őrzése sosem látott lehetőségek és nyugtalanító etikai kérdések aknamezejére lépett.
Hol a határ a megható megemlékezés és a digitális holtak megidézése között?
A kegyeletteljes emlékezés ígérete: amikor az MI hidat épít a múltba
A technológia vonzereje tagadhatatlan, és legtöbbször a legtisztább szándék vezérli a felhasználókat: a kapcsolódás vágya. Az MI által kínált eszközök ezen a téren valóban csodákra képesek.
- A "WOW-faktor" és az érzelmi kapocs: A leggyakoribb reakció az animált fotók láttán a döbbenet és a meghatottság. Látni egy rég elhunyt nagymama arcán azt a mosolyt, amire már csak halványan emlékeztünk, katartikus élmény lehet. Ez a vizuális "találkozás" erősebb érzelmi köteléket hozhat létre az ősökkel, különösen azok számára, akik sosem találkozhattak velük. A fekete-fehér múltból egy szinte tapintható, élő ember lép elő. Olyan lehetőséget teremt a technológia a múlt és a családi örökség ápolására, amire eddig soha nem volt példa. Bár az kérdés, hogy a mai rohanó világban mennyire van erre valós, gyakorlati igénye a túlstimulált, stresszes embereknek.
- A múlt restaurálása: Mielőtt még az animációig eljutnánk, az MI fantasztikus munkát végez a sérült emlékek megmentésében. Képes eltüntetni a gyűrődéseket, karcokat, visszaadni a megfakult színeket, vagy épp élethűen kiszínezni a fekete-fehér képeket. Sőt, a különböző eszközök ma már a hiányzó, sérült fotókon ki tudják pótolni a hiányzó részleteket, helyreállítani, vagy élesebbé tenni az arcokat. Ez önmagában is egyfajta kegyeleti cselekedet: a legszebb formájában őrizzük meg azt, ami az enyészeté lett volna. Azonban újabb kérdéseket vet fel, hogy vajon a felújított képről tényleg az néz ránk vissza, aki eredetileg szerepelt rajta, vagy az AI "kitalálta" nekünk a szereplőt...
- Történetmesélés a Z generációnak: Hogyan lehet egy mai tinédzser számára érdekessé tenni az 1920-as években élt üknagymama történetét? Egy mozgó, színes, feljavított kép sokkal hatásosabb lehet, mint egy statikus fotó. Az MI segít lefordítani a múltat a jelen vizuális nyelvére, így tartva életben a családi történeteket a digitális korban.
Ez egy A4 méretre felnagyított kép eredeti, pixelesre szétesett változata, és az AI által felskálázott, és élesített arc. Vajon ebből mennyi a "digitális költészet" és mennyi a valóságos részlet?
A digitális nekromancia árnyoldala: amikor a technológia kísérteteket teremt
A kezdeti lelkesedés után azonban sokakban nyugtalanító kérdések merülnek fel. Az érem másik oldala sötétebb, és a "hátborzongató völgy" (uncanny valley) mélyére vezet.
- A beleegyezés szent kérdése: A legfőbb etikai ellenérv, hogy az elhunytakat soha senki nem kérdezte meg, hozzá kívánnak-e járulni digitális "feltámasztásukhoz". Akaratuk ellenére válhatnak digitális bábukká, akik egy algoritmus parancsára mosolyognak vagy pislognak. Ez sokak szemében a kegyeletsértés határát súrolja, az emberi méltóság halálon túli megsértésének tekinthető. Mit szólna a szigorú erkölcsű dédanya, ha látná, hogy az arcképével kísérleteznek?
- A hamis emlék gyártása: Az emlékezetünk egy rendkívül képlékeny dolog. Mi történik, ha az agyunk elkezdi felülírni a valódi, de tökéletlen emléket egy mesterségesen generált, "tökéletes" mozdulattal? Az MI által animált mosoly vajon nem veszi-e át a valódi, kicsit talán keserédes mosoly helyét az emlékeinkben? Ezzel a technológiával nem csupán megőrizzük, hanem aktívan újra is írjuk a múltat – egy olyan verzióra, ami sosem létezett.
- A lélek nélküli másolat: Sokan számolnak be arról, hogy az animált arcok inkább ijesztőek, mint meghatóak. A mozgás gépies, az ismétlődő gesztusok élettelenek, a tekintet üres. Ez a "hátborzongató völgy" jelensége: amikor valami majdnem emberi, de egy apró tökéletlenség miatt mégis idegennek és nyugtalanítónak hat. Ahelyett, hogy közelebb hozná, ez a technológia épp a halál és az élet közötti áthághatatlan szakadékot hangsúlyozza ki.
Ma már sok olyan applikáció van, ami a fotókat élő képpé tudja alakítani. Az E.M.I. technológia alapja is egy ilyen mesterséges intelligencia eszköz. Ami viszont más, az az ember, aki kezeli.
Eszköz, nem varázslat: A tudatos felhasználó felelőssége
Nincs egyértelmű válasz arra, hogy az MI-alapú emlékőrzés a kegyelet vagy a nekromancia birodalmába tartozik-e. A technológia maga semleges; egy eszköz, mint a kalapács, amivel építeni és rombolni is lehet. A felelősség a miénk.
Ez egy gyerek cipőben játó technológia, tanítani, terelgetni kell még. Éppen ezért fontos, hogy legyen egy valódi ember, aki megérti a képen látható eseményeket, és be tudja építeni a "promptba" az extra információkat. Ettől lesz a végeredmény tiszteletteljes, szerethető videó és nem egy deep fake, groteszk mozgókép.
Talán a megoldás a kontextus és a szándék őszinteségében rejlik. Ha ezeket az animációkat egyfajta digitális játékként, kísérletként kezeljük ("nézd, mire képes ma a tudomány!"), és nem a valóság hiteles másolataként, akkor talán megőrizhetjük a tiszteletet. Ha a családi körön belül, a közös emlékezés részeként használjuk, az más megítélés alá esik, mintha egy elhunyt rokon képét tennénk ki a közösségi médiára lájkokért.
Mielőtt legközelebb rákattintunk az "animálás" gombra, érdemes feltenni magunknak a kérdést: Ez a cselekedet valóban tiszteleg az emléke előtt, akit szerettem? Vagy csak a saját kíváncsiságomat és a technológia iránti rajongásomat elégíti ki, figyelmen kívül hagyva az ő digitális másának méltóságát? A válasz mindannyiunk számára személyes marad, de a kérdést feltenni elengedhetetlen.
